Minden vásárló rémálma, hogy egy nagy értékű termék beszerzése után gyakorlatilag azonnal megsérül, rosszabb esetben megsemmisül a cucc. Legyen szó autóról, tévéről vagy éppen okostelefonról. Az azóta világutazónak felcsapott egykori PlayBookblog sztárbloggerrel, Iguval, illetve a vadonatúj Passportjával ez pont megesett, és olvasva a sztoriját az ellenségeimnek sem kívánok hasonló kínokat. Tanulságos történet következik:

Amikor az első fotók megjelentek a Passport kijelzőjéről, nem gondoltam volna, hogy néhány hónap múlva már azzal a készülékkel írok a blogra. Azt sem, hogy róla.

A szeptember végi bejelentés dátuma kapóra jött, ugyanis néhány nappal később utaztam a Fülöp-szigetekre, dubaji átszállással - ott pedig híresen hamar megjelennek az újdonságok. Mint kiderült, tévedtem, október elsején még nem kaptak belőle. Sebaj, van egy hónapom Manilában, csak odaér a szigetekre az első szállítmány. Hát nem. Folyamatosan figyeltem a nagyobb üzletek webshopjait, a hirdetési oldalakat, sehol semmi konkrétum. Sebaj, visszafelé Dubai ismét útba esik, ráadásul a távol töltött néhány hét alatt többször érkezett (és el is fogyott) egy-egy adag Passport a reptéri duty free-ben. Ám megint csak csalódnom kellett, minden volt, csak az nem.

Ott volt előttem a doboz, csak a kezemet kellett volna kinyújtani érte...

Ekkor már kezdtem elszomorodni, de nem adtam fel. Zsebemben volt a londoni repülőjegy, ha máshol nem, hát majd ott. Végső esetre ráadásul ott a BerryBolt, de nem  lehettem biztos abban, hogy december elején (akkor volt esedékes a budapesti családlátogatás ) lesz nekik, főleg előrendelés nélkül. Türelmetlenül vártam az angliai kirándulást. Aztán egyszer csak ott voltam, és már második napja jártam a várost a telefon után. És akkor... igen, a Carphone Warehouse egyik üzletében kaptam egy fülest, a belvárosi üzletükben van 60 db fekete Passport. Beindultunk, odaértünk, kikértük, kifizettük... volna, de a hitelkártya napi limitje közbeszólt. Ott volt előttem a doboz, csak a kezemet kellett volna kinyújtani érte... Szomorúan hazafelé vettük az irányt, szentül fogadva, hogy holnap ott kezdünk, frissen, kipihenten, szűz napi limittel.

És akkor eljött a másnap, a gyors reggeli, vonatozás, a telefonvásárlás napja. A készüléket a kabátom belső zsebébe rejtve hurcibáltam a fél városon keresztül, hátha találok valahol egy nanosim-et. Közben persze mindenhová betértük, egyre jobban égette a zsebemet a telefon, amit pont nem bírok beüzemelni.

Végre meglett a SIM, és megindultunk hazafelé. A vonaton már optimálisabbak voltak a feltételek a szereléshez. Ahogy a vonat elindult a külváros felé, már pakoltam elő. Telefon, SIM, nyugalom. Emlékeztem a koszos körmű indiai arc videójára, beleégett a retinámba a mozdulat, ahogy lepattintja a SIM és SD fedelét. Nekem meg nem akart sikerülni... sokadjára sem, pedig akkor már a használati utasítást is átnyálaztam. Feszitem, hajlik, nem jön. Mutatom az asszonynak, próbálja ő is, nem jön le. Próbálom újra meg újra, félek, hogy eltöröm.

És igen! Eltörtem.

A szívem kihagyott másfél ütemet, az asszony szerint fehérre vált az arcom. Fogtam a kezemben a közel negyedmillás telefont, és legszívesebben... ahhh, mindegy.

Látszik, hogy a jobb oldali alsó pöcök még tartja a takarólemez készülékbe ragadt darabját. Valamit csúnyán elnéztek vagy a tervezés vagy a gyártás során.

Gyors telefon cimborának, hogy nézze meg a nyitva tartást, mennénk vissza. Délután 6-ra járt az idő, szombat lévén nem lehettünk biztosak, hogy megvárnak. És másnap hajnalban indult a repülő hazafelé...

Szerencsére az üzlet késő estig nyitva volt, úgyhogy irány újra a belváros. Állt előttünk egy vevő a pultnál, de a pult sarka üres volt, le is foglaltuk néhány fotó készítésére. Az eladó nagyon-nagyon csúnyán nézett ránk. Amikor sorra kerültünk, elég hitetlenkedve fogadta a történetet, ő még ilyesmivel nem találkozott, pedig nagyon sok Passport elment az utóbbi néhány napban. Vitte a telefont a főnökéhez, hátha ő tud mondani okosat. Ketten nagy nehezen lefeszegették a beragadt darabot, és aztán jött a meglepetés: az eladó srác sűrű elnézéskérések között benyúlt a fiókba és elővett egy takarófedelet. Mintha oda lett volna készítve. Pedig ők még soha nem találkoztak ezzel a problémával.

Akárhogy is, emberünk berakta a SIM-et, rápattintotta a fedelet, eljött a világbéke.

Azt már meg se említem, mekkora görcs volt a gyomromban, amikor az itthoni Vodafone-nál a régi kártyámmal (nanora vágva) ki kellett cserélni az angol próbakártyát...

-igu-